2007. június 19. (tg)
Elérkezett a nagy nap, amikor Jarabek Bencével egyetemben elindulhattunk a Góbi-sivatagba, hogy csatlakozhassunk a csapattársainkhoz. Ferihegy 2B termináljáról szálltunk fel az Aeroflot moszkvai járatával. Hátizsákjainkban magyar pálinka, kolbász és még sok magyar finomság lapult az expediciós feszerelések mellett.
2007. június 20. (tg)
Majd hétórás nehéz, megerõltetõ utazás után érkezünk Mongólia fõvárosába, ahol Enkhe édesanyja, testvére és barátaik fogadnak. Elõtte azonban jön az újabb feketeleves: nincs meg a hátizsákom.
2007. június 21. (tg)
Könnyû reggelink után megkeressük a hotel tulajdonosát - aki moszkvai egyetemi tanulmányai miatt majdnem perfekt orosz nyelvbõl. Soko asszonynak hívják, aki elmondja, hogy a segítségünkre sietõ Enkhe egyik rokona - egy hölgy - sajnos lerobbant az autójával. Nincs mese, a magunk módján kell a további utunkat intézni. Soko asszony ebben is segít - gyors telefonok következnek, majd a megnyugtató válasz: jöjjünk vissza ebédelni, majd utána érkezik a sofõrünk, aki elrepít minket Bayanligbe.
június 27. (st)
Tegnap dél körül, mintegy négyórás utazás után érkeztünk el Dagnaltaiba, Enkhe nagyszüleihez, ahol elõször éreztük meg, hogy csapatunk tagjai mélyebb szövetséget kötöttek egymással, mint azt valaha gondolhattuk volna, és mi is egy kicsit ennek az országnak a részévé váltunk. Amint megérkeztünk Ölzi anyósának a jurtájához, kisfia izgatottan rohant elõ. Megállt egy pillanatra az UAZ mellett, majd amikor felismerte édesapját, hangosan felbõgött, és Ölzi nyakába vetette magát. Sofõrünk és rettenthetetlen útitársunk ölébe vette fiát, majd nyugatnak kanyarodott. Mindannyiunk torkában különös gombócok képzõdtek a meghatottságtól.
június 29. (st)
Éjjel eddigi utazásunk egyik legérdekesebb fejezetéhez érkeztünk el: ellátogattunk egy nomád esküvõi ceremóniára, ami még keletkutatónknak, Ferinek is újdonságnak számított. A hazai tapasztalatainkból kiindulva egy igazi dínom-dánomot vizionáltunk - nagy lakodalmas helységgel, valamilyen ropogós zenét játszó helyi zenekarral, végeláthatatlan ételsorokkal, és táncoló lakodalmas népséggel. Az, amit azonban átéltünk, homlokegyenest eltért ettõl a képtõl.
A Vihar - július 1 (st)
Magashegyi táborunkban vagyunk, az Altaj hegységben, 2820 méteres magasságban. Felettünk Mongólia legendás, acélkék ege, amelyen hófehér cumulusok vonulnak el, sötétbarna árnyékokat vetve a kopár hegyoldalakra, amelyeken lovaink legelészik a gyér, haragoszöld füvet. Sziporkázva süt a nap - ennek ellenére alig 13 fok van.
|