A cikk:
Még száz másik hely lehetne az országban. Ez most egy közülük. Iskola Nógrádkövesden. Száztizenkét gyerek jár ide, egyötödük éhezik, tanulni sem marad erejük.
Munkalehetõség szinte semmi. Csak a szegénység van: kiül az ember bõrére, szemére, szavaira, a ház falára, a piszokra, de még a tisztaságra is. Aki és ahogy tud, helyben segít a legrászorultabbaknak.
Nem elég.
Útközben vettem magamnak egy kis csokit – kétfajtát, rágót, meg light kólát a kútnál. Nassolni. Négyszázvalamennyi forint. Vagy öt, mindegy. Az egyik csoki nem is finom.
Fél egy múlt. Kicsöngettek az utolsó óráról a nógrádkövesdi József Attila Általános Iskolában. Gyerekzsivaj szerte az udvaron. Mindenfélék: kicsi, nagy, sápadt, pirospozsgás. A „menzások” az ebédlõ felé veszik az irányt. Valami fasírozott van tört krumplival. Egyesek csak piszkálják az ételt, mások falnak. Az a nyurga, barna srác is ott, sárga ingben. Gyanakvó, de nyílt tekintete fölött gyöngyözik a homloka. Pedig nincs meleg.
– Ernõ… Õ is olyan… De most hadd egyen! – súgja nekem óvatosan a tanárnõ. Ernõ tizenhat éves, de még csak hetedikes. Az „olyan” azt jelenti, hogy õ is a huszonnégy gyerek közé tartozik, akik az iskolai koszton kívül alig vagy egyáltalán nem jutnak ételhez. Ahogy a tanárnõ mondja, az éhséget nem lehet nem észrevenni: õk azok, akik reggel azonnal nyúlnak az iskolatej után, az órákon nem bírnak figyelni, repetáért állnak sorba az ebédnél, és idõnként a zsebükbe dugják az uzsonnát, vinnék haza a testvéreknek, akiknek még ennyi sem jut…
Négy település gyerekei tanulnak itt, Nógrádkövesden. Az iskola segít, ahogy tud: a megmaradt ételt azoknak osztják szét, akiknek leginkább szükségük van rá, és az önkormányzatok is biztosítják, amennyi az erõbõl és a kasszából telik. Mindkettõ véges. Az „olyanok”, mint Ernõ, nem várják a szünidõt, a hétvégéket. A nagy, barna szemek most mégis mosolyognak, olyan szomorúan-furcsán. Úgy meséli a fiú, miért nem jött ma iskolába a testvére, János.
– Elindult õ, csak útközben leszakadt a lábáról a cipõ. Vissza kellett fordulnia – magyarázza. Természetesség van a hangjában. Hogy így megy ez: ha nincs cipõ, nincs iskola, ha nincs iskola, nincs ebéd. Közben a nyelvével a szájpadlására fogja a fasírozott utolsó ízeit.
Ernõék a szomszédos Becskén laknak, földút visz fel hozzájuk a hegyre, a kerítés nélküli „szocpol” házakhoz. Az udvaron meleg szemétkupacok, sár és mozdulatlan kutyák. Csak akkor mutatja magát az élet, amikor két csupasz fenekû, mezítlábas kisgyerek ront ki a házból, arcvonásaikat elnagyolja a kosz. Mint a filmeken. Roma nõ jön elénk. Azt mondja, õ nem itt lakik, csak „látogatóban” vannak a nõvérééknél a négy gyerekkel.
– Amíg épül a házunk Tarcsán… – magyarázza gyorsan, és egy mozdulattal hóna alá csapja a két kicsit. – Most tizenöten lakunk itt, a tizenegy gyerek meg a négy felnõtt.
Bemegyünk a házba. Csak öten vannak itthon. Fekete felhõk kavarognak a súlyos levegõben. Legyek. Néhány odacsapott, leszakadt, keskeny ágyon, és a mindent ellepõ lomon és rongyokon kívül szinte üres, csupasz a tér. Natasa – így hívják az asszonyt – körbemutatja a szobákat. Nehezen számolja össze magában a családot.
– Itten, ezen az ágyon alszanak öten, amott a négy fiú, a másik szobában azon az ágyon meg alszunk... hatan. Vagy mink a földön. Ahogy elférünk…
Mostanra Ernõ is hazaért, azonnal ölébe kapja a legkisebbet, hatalmas gatyát húz rá, egész hónaljig. Csak néz. Meg mosolyog mindig. A kicsi is mosolyog. Bújnak egymáshoz. A legszebb szemû kisfiú félig vak, és most operálták mindkét lábát: rendellenességgel született, hat hónapra. Mutatja is rajta Natasa a hatalmas hegeket. Meg asztmás is, mondja, de hát itt majdnem mindenki az. Minimum. A földön kopott lábos, döglött halak lebegnek benne valami fekete lében. Natasa észreveszi, hogy nézem.
– Az nem az enyém, a nõvéremé! – jelenti ki sietve. – Én ma már fõztem az enyémeknek nokedlit! A kicsik meg tejbegrízt esznek. Általában. Meg tészta, leves, krumpli, ami van. Ha van. Amikor nincs, akkor meg nincs. Nincs semmi.
Ernõ azt mondja, estére szokott igazán éhes lenni, és büszkén hozzáteszi: olyankor megesik, hogy eszik egy kis fõzeléket.
Kint megmozdul az egyik kutya, és a másik oldalára fordul.
|
oldal:
/1
