Nincs tovább, most már Te is kell, hogy értsed.
Már nem vagy rÃvó gyermek, tudom, hogy érzed,
hogy a délibáb immár bennem szertefoszlott,
megingott minden, erõsnek hitt oszlop,
s kezem rettegve kapkod egy fûszál után.
Balgán hiszem, hogy megtart majd talán.
Hiszem - de azért tudom jól mégis,
e bajban nem segÃthet sem rajongott fétis,
sem ima, sem könyörgés. Nem! Semmi!
Miért akarok hát mégis úgy tenni,
mintha volna még mit, mintha lenne kiút?
Csak kÃsértem a szerencsét, a cédát, a hiút.
Vagy mégis? Csak legyek még türelmes talán?
Egy ingatag szó rosszabb, mint ezernyi talány.
S a ladik, melyben lelkem kapkodva evez,
hol lehull a mélybe, hol felhõkkel szemez.
A boldogságérzet, mi néha-néha rámlel,
oly magányos, még viszonzást sem vár el.
Hogy nincs tovább, rettent s mégis nyugalmat ad.
Ládd, elmondtam Néked, e kÃnzó titkomat.
|
oldal:
/0
