Maholnap
-Igen,tessék? Dr. Wright!-,szólt a kagylóba szokott hangján a professzor.
Krr... Hoszabb szünet után egy mély férfihang volt a vonal másik végén,olyan halkan beszélt,hogy szinte hallani sem lehetett.
-Halálod napja kísért,fogja kezed és te el nem engedheted!-susogta az idegen és letette a kagylót.
A laborban minden rendben volt. Emberek és gépek pattogó sokasága nyüzsgött mindenütt,amerre csak látni lehetett. Nem nagyon beszélt
senki sem;csak annyit,amennyit feltétlenül kellett. Hozzászoktak ehhez,hiszen az évek során megtanulták,hogy ez a munka egy cseppet
sem játék. Mindenki tette a dolgát a maga helyén. Köztük Dr.Paul Wright professzor is,aki ezuttal sem árulta el senkinek-csak
a legközelebbi kollégáinak-,hogy min dolgozik. Amy a felesége sem tudott róla,igaz õ nem is kifejezetten érdeklõdött férje
munkássága iránt.
Gyönyörû házban éltek Ohio déli részén,mindenük megvolt,amit csak kívánhattak,egyedül egy gyermek hiányzott az életükbõl.
A nõ már többször említette férjének a témát,de valójában mindmáig semmi sem lett belõle. Pedig immáron 25 éve házasok.
Jól megértik és szeretik egymást,azonban a gyermekvállalás kérdését nem szívesen említik. Amy Wright egyre inkább egyedül érzi magát.
Paul reggel korán bemegy dolgozni és este jön haza. Õ meg naphosszakat otthon ül vagy éppen a barátnõivel cseveg. Fél éve
még titkárnõ volt egy multinacionális cégnél,de új vezetés jött:õ meg ment. Nem érezte hasznosnak magát.
Éppen vacsorát készített,amikor Paul belépett az ajtón.
-Szia drágám!-,mondta,majd csókot lehellt neje ajkára.
-Szia.-,felelt az asszony. -Nehéz napod volt?
-Á nem,csak a szokásos. Egész nap a laborban dolgoztunk.
Amy közben tányérakat vett le a szekrénybõl a tálaláshoz.
-Mindjárt jövök és segítek,csak lepakolok.-mondta a férfi. És elindult az elõszobába,hogy megszabaduljon télikabátjától és súlyos
iratcsomóitól.
-Nem kell segítened Darling;már mindjárt kész vagyok!-,Hallatszott Amelie hangja a falakon túlról,mely egészen érdekessé tette
az asszony beszédét férje számára;mintha még sosem hallotta volna.
-Rendben.-válaszolt Paul. -Akkor még beugrok a dolgozóba,átnézek valamit!
-Értem,de ne maradj sokáig,nehogy kihûljön a vacsi!
-Sietek. Ígérem!-,felelte.
Ahogy bement a dolgozószobába,azonnal az íróasztalához lépett és levetette magát az elõtte árválkodó székbe. Az ajtót,valahányszor
bent volt,kulcsra zárta,de most-talán a sietség miatt-,elfelejtette vagy egyszerûen nem látta szükségesnek. Leült,kinyitotta
fekete aktatáskáját és mereven nézte az elé táruló dokumentumhalmazt.
Dr.Paul Wright genetikus volt. A kormány megbízásából titkos kísérleteket végzett a mellé kijelölt emberekkel. Most is a legújabb
kutatási eredményeket tanulmányozta. Tudta,hogy egész jól állnak,de ugyanakkor tisztában volt azzal is,hogy egy ilyen területen soha senki
nem lehet elég jó. Szerette munkáját,szinte hivatásának tartotta,ennek ellenére egypárszor megfordult már a fejében,hogy más munka után nézzen.
Asztala fölé hajolva lapozgatta a dokumentációkat,minden erejével azon volt,hogy dolgozzon,de hiába. Gondolatai nem hagyták nyugodni;
egyre hangosabban kiabáltak a fejében.
-Drágám! Kész a vacsora!-szólalt meg Amelie.
A férfi,mint túlvilágról visszatért lélek,felriadt gondolataiból. Hírtelen azt sem tudta,mit mondjon. Kis idõ múltával összeszedte
magát és mintegy váratlanul kiszólt:
-Máris jövök!
Leültek az asztalhoz és evés közben kitárgyalták a napközben történteket. Az asszony észrevette,hogy férjét bántja valami,de jobbnak
látta csöndben maradni. A férfi pedig igyekezett úgy tenni,mintha minden rendben lenne. Nem szerette volna,ha Amy-re is átragad
az õ nyugtalansága.
A vacsora végeztével Paul visszavonult a szobájába,Amelie pedig a konyhában végezte el még hátralévõ teendõit. Amikor az asszony már
megfürödve ágyukon ücsörgött a hálószobában,férje még mindig szobájának rabja volt. A vacsora óta ki sem mozdult onnan. Halálos csend
uralta a házat,de még így sem szûrõdött ki semmilyen zaj a szobából. Amy már éppen meg akarta nézni,hogy mit csinál a férje,
amikor váratlanul benyitott a szobába.
-Hol voltál? Már kezdtem aggódni érted. Tudod hány óra van?- szinte öntudatlanul záporoztak a kérdések a nõ szájából.
-Tudom kedvesem,ne haragudj kérlek!-mentegetõzött-,Annyira lefoglaltak a papírok,hogy nem is néztem az órát. Bocsáss meg!
Paul lágyan homlokon csókolta Amy-t.
-Jól van na! Nem gondolod,hogy túl sokat dolgozol? Lazítanod kéne.-mondta a nõ,szinte suttogva.
-Drágám! Ez a munkám,mit csinálhatnék? Hagyjam ott,csak azért,mert pihenni kéne? Megígérem,ha túl leszünk ezen a megbízáson,
kiveszek egy kis szabadságot! Jó lesz így?
-Oké,oké. Megadom magam! Szerintem mindketten túl fáradtak vagyunk ahhoz,hogy vitatkozzunk.-szólt az asszony lemondó hangon.
Paul odaült mellé az ágy szélére és gyengéden simogatni kezdte. Mindketten tudták,vagy inkább érezték,hogy lenne mirõl beszélniük,
de elhatalmasodott rajtuk a szeretet utáni vágy. Kettejük számára csak a másik létezett. Lassan levették egymás ruháit és bevonultak
az ágy,a takaró,meleget és biztonságot adó birodalmába. Így aludtak el:egymás melegétõl ittasan,a másik karjaiban.
Álmában a férfi önmagát látta egy kísérleti mûtõben,amint egy 10 év körüli gyerek fölé hajol, hosszasan vizsgálgatja az altatástól öntudatlan testet, majd hozzá közelebb esõ karjába benyom egy injekciót…
Jól tudta-elvégre biogenetikus volt-, hogy az anyag még nem 100 %-ban biztonságos;õ azonban beadta.
Felriadt.
Hallotta, hogy Amy a konyhában van, de nem vette tudomásul. Semmi nem érdekelte, semmit sem hallott; csak egy belsõ hangot.
-Te ölted meg! Igen,Te! Tudtad, hogy nem lett volna szabad beadni a manipulált géneket, de te……te……..megtetted és….megölted!
Összeborzongva magába meredt. Kívül kemény volt, de belül zokogott. 12 év elteltével sem hitte el, hogy õ, Paul Wright, képes volt elvenni egy gyerek életét a tudomány szolgálatáért.
-Drágám! Kész a reggeli. Kérsz kávét?
Hosszú csend…
-Mi?....Ja,igen, kérek! Azonnal jövök.
Felöltözött, majd kiment a konyhába. Megcsókolta feleségét, akit még sosem látott ilyen szépnek, mint most. El akarta mondani neki…el……de képtelen volt rá!
Reggeli után elköszöntek egymástól, hiszen tudták, hogy késõ estig nem találkoznak.
A professzor, mielõtt távozott volna, besietett dolgozószobájába, óvatosan kihúzott valamit íróasztala fiókjából, zsebre tette majd távozott otthonról.
Egy idegen környéken megállt, leállította a motort. Elõvette pisztolyát, csövét szíve ellen fordította és…….
„Halálod napja kísért, fogja kezed és Te el nem engedheted…”
’04.11.25.-’05.03.09.
|