A Mûcsarnokban közel 120 kép került kiállításra. Azoknak, akiknek nem volt lehetõségük megtekinteni, legyen itt néhány kép ízelítõül:
Claude Vignon (1593-1670)
Ifjú énekes (1622-23)
Kezében kottát tartó, éneklõ fiú alakja jelenik meg Vignon képén. A festõ római tartózkodása során készült képein gyakran jelennek meg hasonló ifjak, zsánerjelenetekben vagy akár a bibliai Dávidként is. A festmény modellje valószínûleg egyike volt a Via Margutta tavernái törzsvendégeinek, akiket a Rómába érkezõ itáliai, flamand és francia festõk elõszeretettel örökítettek meg képeiken. Sötét háttérbõl bontakozik ki a díszes ruhába öltözött ifjú alakja, a környezetet csak néhány vetett árnyék definiálja. Vignonnál egyértelmû Cavaraggio hatása, a széles ecsetvonások, a pasztózus festésmód azonban el is választja képünket a nagy itáliai mester stílusától.
Simon Vouet (1590-1649)
Az Erény allegóriája (1634)
A szárnyas, baljában babérkoszorút tartó allegorikus nõalakot ábrázoló alkotás egy három képbõl álló sorozat egyik darabja. A két másik ábrázolás a Könyörületességet és a zsákmányolt fegyvereken trónoló Gyõzelmet jeleníti meg. A figura nyugodt, monumentális karaktere, az egyenletes megvilágítás, a világos, intenzív színek a francia klasszicizáló barokk festészet jellegzetességei. Számos kortársához hasonlóan, pályája kezdetén Vouet-ra is Caravaggio drámai fény-árnyék hatásokkal operáló mûvészete gyakorol nagy hatást, késõbb azonban a klasszicizáló irányzat nagymestere lesz. Az Erény nõalakját egyszerre jellemzi erõ és báj, a könnyed, átlós irányú mozgásmotívum pedig légiességet kölcsönöz a monumentális figurának.
(Bocsi a képminõségért, de sehogy se tudtam a scannelés során kiszûrni a pöttyöket.)
Jacques Louis David (1748-1825)
Philippe Laurent de Joubert portréja (1792)
P.L.de J., a gyûjtõ, természetbúvár, mecénás, akadémikus portréját sokan megfestették. Elképzelhetõ, hogy a festmény befejezése Joubert 1972-es kivégzése miatt nem valósult meg. Az ábrázolt, David több más portréjához hasonlóan, büszke magabiztossággal foglal helyet a kép elõterében, a környezet a lehetõ legegyszerûbb, ami monumentalitást kölcsönöz az alaknak, a szürke háttér pedig kiemeli az élénkvörös és bézs színekkel megfestett arcot. A büszke, gõgõs, mégis melankolikus tekintet David egyik legjobb portréjává emeli a képet.
Jean-Auguste-Dominique Ingres (1780-1867)
Granet festõ portréja (1807-1809)
Ingres 1801-ben elnyerte a Római díjat, de csak 1806-ban utazott el itáliai tanulmányútjára, élt Rómában és Firenzében és csak 1824-ben tért vissza hazájába. Elsõsorban arcképeit értékeli az utókor a modellálás különleges pontosságáért, a kontúrok érzékenységéért, de nõi alakjainak bája megihlette többek között Degas-t és Renoirt is. Portréfestészetének szép példája a festõ barát, Granet megörökítése a római borús ég alatt, a hátteret a Quirinale látképe és épületei adják.
Jean-Francois Millet (1814-1875)
Tavasz (1868-73)
Millet 1837-tõl Párizsban Delacroix-nál tanul és szorgos látogatója a Louvre-nak, ahol fõleg Michelangelo és Poussin munkáit tanulmányozza. 1848-ban Barbizonba költözik, s élete végéig itt alkotja leghíresebb mûveit. A barbizoni mesterek közül az egyetlen, akinél a természetábrázoláskor is elõtérbe kerülnek a tájban dolgozó emberalakok. Kompozícióinak nyugalmas alakjai méltóságteljesen magasodnak az általában alacsony horizont fölé. E festény a Négy évszak sorozat egyik darabja, amelyen – szokásától eltérõen – a festõ itt a tájra koncentrál és az erõs fény-árnyék kontraszt a kompozíciót álomszerûvé varázsolja.
Philippe-Jacques de Loutherbourg (1740-1812)
Holdfény (1777)
Loutherbourg életmûve már a maga korában is heves indulatokat váltott ki kortársaiból. Festõi érzéke, a fényhez való viszonya a korszak kedvelt holland tájképfestõinek méltó vetélytársává emelték. A kalandos élet vágyától hajtva pályája csúcsán Angliába emigrál, díszlettervezéssel kezd foglalkozni. 1780 körül kísérleti színházat alapít, ahol légköri hatásokra, változó tájképeket alkalmaz. 1789-ben újra ecsetet ragad, és ekkortól kezdve vallásos témájú mûveket készít. Mégis élete végéig, mint tájkép- és állatfestõ, és mint a tenger és csaták megörökítõje, marad ismert és sikeres mûvész.
Alfred Sisley (1839 – 1899)
Moret, a Loing partja (1899)
Sisley angol szülõk gyermeke volt, aki Gleyre mûtermében ismerkedett meg Monet-val, Bazille-jal és Renoirral. A szabadban festett, különösen vonzódott a finom árnyalatokhoz és ezért különös elõszeretettel festett vizet, eget, ködöt, havat, mivel ezek nehezen kifejezhetõ finomságai költõiséggel ruházták fel képeit.
1899-ben költözött Moret-sur-Loing városába – valószínûleg elsõsorban pénzügyi okokból távolodott el Párizstól, de a moret-i vidék békéje és változatossága mindenképpen vonzó téma lett számára: a folyóparti tájakat, a templomokat számtalan variációban ábrázolta. Az itt látható festményen a folyó felõl pillanthatunk rá a távoli házakra, a fák ritmusa vezeti a tekintetet mindkét oldalon, a bal oldaliak a vízben tükrözõdnek, a jobb oldaliak árnyékba borítják az elõtér egy részét.
Jean Pillement (1728-1808)
Táj mosónõkkel (1972)
A korábban rokokó festõként dolgozó Pillement mûvészete érdekes átmenetet képez a következõ, romantikus korszak tájábrázolása felé, miközben a holland tájképfestészet hatása is felfedezhetõ benne. Pillement, miután Párizsban befejezte tanulmányait, hosszú életét utazgatással töltötte, melynek során dolgozott Szaniszló Ágost lengyel királynak, Bécsben Liechtenstein hercegnek, hosszú ideig Angliában élt, és eljutott Portugáliába is, miközben rendületlenül küldte haza meglehetõsen egyforma tájképeit a Szalon zsûrijének. Élete végén visszatért pályája indulásának helyszínére, Lyonba, ott halt meg 1808-ban.
Pablo Picasso (1881-1973)
Olvasó nõ (1920)
Az orosz táncosnõ Olga Kokhlova háromnegyedes profilban, egy fotelban ülve látható a festményen. Bõ fehér ruhája, a kompozíció többi részének zord hangulata a jelenetnek antik hangulatot kölcsönöz. Az egyetlen berendezési tárgy, amelyet a mûvész engedélyez magának, egy kis szõnyeg a fotel alatt, illetve egy fehér szövetdarab, amelyre Olga támaszkodik. Utóbbi mozdulatlan pózában, olvasmányába mélyed, egyik ujjával halántékát támasztja.
Olga Kokhlova és Picasso közös barcelonai tartózkodásuk alatt ismerkednek meg 1917-ben, majd hamarosan összeházasodnak. A mûvész elsõ gyermeke, Paulo, ebbõl a házasságból születik meg négy évvel késõbb.
|
oldal:
/0
